Belépés

Bodorné Kati néni visszavonul

 

"Az olyan vezető, mint egy iskolaigazgató, nagyon nehezen találja meg az arányokat, mert ugye fölfele is szolgálni kell, de azt úgy kell tenni, hogy az a testület meg az a gyereksereg, akit vezet, ne érezze ezt. Be kell tartani azt, hogy «nem leszek játéka semmiféle szélnek». A másik, szolgálni kell azokat, akik megbíztak bennem, akik vállalták, hogy vezetőjük legyek, de a gyerekeket elsősorban."

Bodor Ferencné, Kati néni idén nyáron úgy döntött, visszavonul a tanári pályáról, hosszú évek igazgatói és tanári munkája után egészségi állapota miatt a családjának él tovább. A szakmában töltött éveiről, tapasztalatairól, könyveiről és a szépségipari képzések változásairól beszélgettünk.

 

– Hogyan kerültél a szépségiparba?

– Biológia-kémia szakos középiskolai tanárként végeztem 1967-ben. A diplomamunkámat egy évfolyamtársammal írtam, őt dr. Szirmák Szilárdnénak hívják. Emese (dr. Szirmák Szilárdné – szerk.) került először a Krisztina körúti iskolába. Amikor nyugdíjazták a Fennesznét, az igazgatónő keresett egy ugyancsak biológia-kémia szakos tanárt, és Emese ajánlott engem. Mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért a jótéteményért, mert előtte a Csepel Vas- és Fémművek iskolájában tanítottam. Az igazgatónőnek megtetszettem. 1968 nyarán az igazgatónő mind az Emesét, mind engem gyakorlati képzésre helyezett – hogy a gyakorlattal tisztában legyünk –, Aradvári Mihálynéhoz, aki üzletvezető és vezető kozmetikus volt abban az időben. A gyakorlat csínját-bínját úgy sajátíttatta el velünk, hogy bizonyos műveletek elvégzését meg is követelte.


– Az üzletben voltatok kint gyakorlaton, mint a kozmetikustanulók?

– Boldogan mentem minden nap a kozmetikai szalonba, ahol nagyon-nagyon sok mindent láttam, nagyon pontos, és nagyon változatos munkavégzést – rendkívüli módon tetszett –, amit biológiából, kémiából tanultunk az egyetemen azt a gyakorlatban is azonnal látja és megtapasztalja az ember. Egy évig tanítottunk az Emesével. Anyagismeretet, szakismeretet, mert akkor még csak ez a két tantárgy volt, illetve kémiát, mert az önálló tantárgyként volt a kozmetikusoknak. Közben minden héten elszaladtam Aradváriné Icához, megbeszéltem vele, hogy jól gondolom-e a szakismerethez kapcsolódó gyakorlati dolgokat, mert szerettem úgy tanítani mindig, hogy saját élményeimet is elmondjam az adott témával kapcsolatban. Hogy ez mennyire így volt… Amikor a gyantázást tanítottam, én már gyantáztam, már tudtam, hogy mire kell vigyázni, hogy az úgy sikerüljön, ahogy az elvárható. Egyik hétről a másikra készültem, tanítottam, mert a teljes tananyagnak nem voltam még a birtokában. Az iskola is nagyon-nagyon sokat segített. Úgy érzem, hogy Emese, és én is sok-sok újat hoztunk az iskola életébe, akár hozzáállásban akár pedig módszertani vonatkozásban. Aztán egy év múlva Emese férjét külföldre helyezték. Így Emese elment, rám maradt az egész kozmetikus oktatás, illetve a Lehr Margitra – aki szintén fogalom volt ebben a szakmában –, sokat segített abban, hogy el tudjak igazodni, különösen anyagismereti téren, mert neki e tantárgy oktatásában már nagy tapasztalata volt.

 

– Akkoriban mennyi tanulótok volt?

– Három osztály. Háromszor negyven. Sokan voltak, plusz az úgynevezett beszámoltatós oktatást is végezte az iskola, mert az országban az egyetlen hely volt, ahol kozmetikusokat képeztek. Egyébként borzasztó nagy volt a felelősség. Nagy-nagy lelkesedéssel csináltam az egészet, leginkább azt tetszett benne, hogy nem kellett kétszer ugyanazt az anyagot tanítani, szabadnak éreztem magam, bár a tanterv előírásai mindenki számára kötelezőek voltak. Szóval nagyon tetszett az egész, olyannyira, hogy még Csepelről hoztam egy ötletet. Ez volt a Szakma Kiváló Tanulója Verseny, úgy gondoltam rendezzük meg a kozmetikában is! Bementünk a minisztériumba, előadtuk az elképzelést, mondták, hogy ezt államilag nem támogatják, de ha nagyon szeretnénk ezt a szakma kiváló tanulója versenyt, megrendezhetjük saját szakállunkra.

 


... "ha egy tanuló 51%-ig teljesít a szakmunkásvizsgán, és mondjuk, mint szolgáltató iparban dolgozó kijön hozzám akár a vízcsapot szerelni vagy villanyt, ha 51%-ban teljesít csak, akkor mit teljesített? Égni fog a villanyom? Jó lesz a vízcsapom? És az árában is jelentkezik ez az 51%? Mert ez semmi, egy vízcsap vagy 100%-an jó, vagy nem. Ugyanez vonatkozik a frizurára is, az arckezelésre, a gyantázásra és egyebekre is. Ez a liberalizmus ezekben a szakmákban kifejezetten káros, igénytelenséget szül mind a vendégek részéről, mind pedig a szakember részéről."

 

– Ez mikor volt?

– Ez már 1970-71-ben volt. Addigra már elég jól belejöttem a kozmetikai dolgokba, sokat jártam a rendkívül nívós gyakorlati helyekre, ez nagyon magas szakmai tudással rendelkező szakoktatók látogatását jelentette.

 

– Szakoktatókon azt érted, akiknek volt szakmai tapasztalata, kozmetikusmester végzettsége?

– Kozmetikusmesterek voltak, és nagyon-nagyon művelt, szakmailag kifogástalan oktatók. Különösen azokat a látogatásokat szorgalmaztam magam felé, ahol a tanulók gyakorlati előmenetelét mérték. Ez pedig két hónaponként volt, nem félévenként, amelyet a szövetkezeti élet és a BÁF szakmafejlesztői (Budapesti Állami Fodrászat) tartottak kéthavonta. Mérték a tanulók gyakorlati tudását, nem csak a kozmetikusokét, hanem a fodrászokét is.

 

– Volt valamilyen szempontrendszer, ami alapján mérték a tudást?

– Persze! Kiadták, hogy mit kell tudni. Ezt annál is inkább komolyan vették, mert az akkori rendtartás előírta, ha egy tanuló az előírt követelmények 75%-ánál alacsonyabb szinten teljesít (nem úgy, mint most 51%), akkor a szakmát ott kell hagynia. Aki gyakorlaton elégtelent kap, az nem alkalmas a szakma gyakorlására. Szigorú volt, de abszolút igazságos, különösen ebben az iparban, ahol selejt nem lehet. Ha itt valaki selejtet gyárt – a munkatárgya, az ember –, egy életen keresztül hordhatja a szakmai hozzá nem értést jelét. A másik, ami engem nagyon sokszor bosszant, ha egy tanuló 51%-ig teljesít a szakmunkásvizsgán, és mondjuk, mint szolgáltató iparban dolgozó kijön hozzám akár a vízcsapot szerelni vagy villanyt, ha 51%-ban teljesít csak, akkor mit teljesített? Égni fog a villanyom? Jó lesz a vízcsapom? És az árában is jelentkezik ez az 51%? Mert ez semmi, egy vízcsap vagy 100%-an jó, vagy nem. Ugyanez vonatkozik a frizurára is, az arckezelésre, a gyantázásra és egyebekre is. Ez a liberalizmus ezekben a szakmákban kifejezetten káros, igénytelenséget szül mind a vendégek részéről, mind pedig a szakember részéről. De visszatérve a versenyre… Megrendeztük a Szakma Kiváló Tanulója Versenyt a kozmetikusoknak 1970-ben.

 

– Mindenféle állami szervezet nélkül, ti kitaláltátok, hogy lesz egy ilyen?

– Így van, az iskola mellettem állt, meghívtuk a minisztériumot, és miután ott voltak a minisztérium felelősei, elpanaszoltam nekik, hogy tankönyv az nincs, diktálunk a tanulóknak, ez valami borzasztó dolog, és hát tankönyvek kellenének. Erre mondta, hogy „Hát van, aki megírja?”. Mondtam, hogy azt én nem tudom, de hát, ha minden kötél szakad, akkor én nekivágnék ennek. Ezt annál is inkább mondani mertem, mert nagyon jó kapcsolatot építettem ki a vezető kozmetikai szakemberekkel. Akkor még élt Pongrácz Árpád, dr. Nemes Frigyesné, Seres Julika, Aradváriné és sorolhatnám a többi kiváló szakembert is. Pongrácznak volt egy régi könyve, de az új dolgokat az nem tartalmazta. '71-et írtunk, az a könyv pedig az 50-es években íródott. Megkaptam a megbízást. Az igazgatónőm nagyon-nagyon féltett engem. Mi lesz, ha mégsem sikerül, vagy hogy mertem én ezt elvállalni, nincs nekem annyi gyakorlati tapasztalatom stb. A lektor Aradváriné volt, illetve az egyik egyetemi oktatóm, aki nagyon alaposan végignézte a kéziratot, és így jelent meg az első könyvem, aminek megírására össz-vissz három hónapot kaptam. No, megjelent az első könyv, és rendkívüli módon örültek a szakmában. Törekedtem arra, hogy ne csak tartalmilag, hanem módszertanilag is helyt álljon, amit kidolgoztam.

 

– Ez mikor jelent meg pontosan?

– 71-72-ben. Ez az első kötete volt az első éves tananyagnak, a második kötetét úgy írtam már meg, hogy 72 őszén az alig egy-két hetes fiamat az ölemben tartottam, és közben írtam. E munka nagy dolgot jelentett a számomra, mert szakmailag rendkívül sokat fejlődtem. Nagyon szépek voltak az akkori viszonyokhoz képest ezek a szakkönyvek. Vitték, mint a cukrot egyébként. A diákok ingyen kapták, és az év végén vissza kellett adni. Érdekes volt, mert én sohasem csak a szakkönyvekből, sohasem csak a gyakorló szakemberektől vettem az információimat, hanem a tanulóktól is. E könyvbe nem egy ábrát a tanulók gyűjtőmunkája produkált, úgyhogy rengeteget segítettek nekem. Ezek nagyon-nagyon értékes dolgok, mert itt a közös munka látható. A tankönyvírás mellett megadatott az a szerencse, hogy Emesével együtt elkészítettük az akkor nagyon korszerű kozmetikus tantervet, amit most képzési programnak mondanak. Ekkor, javaslatunknak megfelelően, került sor a biológia, a kémia, a laboratóriumi foglalkozások szétválasztására.

 

– Akkor addig hogy tanítottatok? Meg se volt szabva, hogy mik a követelmények?

– Hát nem igen. Ugyanis, hogy ennyire nem határozták meg annak az volt az oka, hogy az 50-es években külön kellett harcolni azért, hogy a kozmetikusság megmaradjon, mert úri hóbortnak tartották. Ahhoz, hogy szakma maradjon a kozmetika, ahhoz jó néhány embernek igen komoly szerepet kellett vállalnia, és az egyik ilyen komoly szerepet felvállaló Kóka Kati és a mögötte felsorakozó szakmai grémium volt. Sikerült elismertetni a kozmetikus szakmát hál’ Istennek.

 

– Ez mikor volt?

– Ez a 60-as évek vége, 70-es évek eleje, ekkorra érik meg a tankönyvírás lehetősége is. Aztán sorrendben követték a többi tankönyvek… Életemben húsz tankönyvet írtam, és szerencsére nagyon-nagyon keresettek voltak. Komoly változást hozott, amikor a Caola a 60-as évek végén, 70-es évek elején kifejezetten professzionális termékeket kezdett el gyártani kozmetikusok részére, ilyenek a Dermafil család, ami még most is él, a Prodermin, az algás-méhpempős zselé és egyebek. Ezek is sok-sok újdonságot hoztak, de sokan a kozmetikai gyakorló szakemberek közül külföldet is látogatták. Sok újítást hoztak haza, így került sor a gépek kozmetikai alkalmazására. Ebben sokat tett Molnár Dánielné. Harcot kellett folytatni, hogy a kozmetikusok egyáltalán gépet kapjanak a kezükbe. Ennek a pontos okát én nem tudom, Ilcsi meg már nem tud erre válaszolni. Nem a szakma ellenezte, hanem a bőrgyógyászok, mindenféle váddal illették a kozmetikusokat, hogy sarlatánok és egyebek.

 


"Más a kozmetikus kezelése és más a bőrgyógyászati kezelés, más a bőrápolás, és más a bőrbetegségek gyógyítása, ez két különböző fogalom és tartalom. Sajnos a harmónia a két szakma között mai napig nem alakult ki. Legalábbis én úgy látom..."

 

– Akkor sokáig nem is volt jó a viszony a kozmetikusok és a bőrgyógyászok között?

– Szerintem most sem olyan a viszony, mint amilyennek lennie kellene. Ugyanis ők jelen pillanatban, tisztelet a kivételnek, kenyérkereseti lehetőségnek tartják a kozmetikusokat, és nem pedig egyenrangú partnernek. És ez iszonyatosan nagy baj, mert a kozmetikusok küldik hozzájuk a pácienseket. Más a kozmetikus kezelése, és más a bőrgyógyászati kezelés, más a bőrápolás és más a bőrbetegségek gyógyítása, ez két különböző fogalom és tartalom. Sajnos a harmónia a két szakma között mai napig nem alakult ki. Legalábbis én úgy látom, de ahogy nézegettem itt a dolgokat nem tudom, mikor lesz egyenrangú, egymást kiegészítő partnerré a két szakma.

 

– Szóval jöttek akkor a gépek is…

– Igen, a gépek megjelenése egy újabb fejlődést váltott ki. A 80-as években pedig már nyugodtan lehetett vásárolni kozmetikai alapanyagokat, Bécsben is, Paulitól és egyebektől. A kozmetikusok új anyagokkal, új kezelési eljárásokkal ismerkedhettek meg. Ez nagyon tetszett, én jártam a kozmetikákat, megnéztem, hogy ki mit csinál.

 

– Még tanár voltál vagy már kozmetikus?

– Közben 1975-ben kozmetikusmester lettem. Ez nagy fegyvertény volt, hosszas engedélyeztetéssel, mert olyat abban az időben nem hallottak, hogy valakinek van egyetemi diplomája, és utána szakmát tanul, na de végül is a Kóka Katiéknak is köszönhetően, megszereztem a szakmát. Akkor már több tankönyv volt a hátam mögött, vagy éppen készülőben volt egy tankönyv. Az iskolavezetésbe 1976-ban kerültem, mint igazgatóhelyettes. Nevelési igazgatóhelyettes voltam, de azért tanítottam, mert minden vezetést csak úgy vállaltam el, hogy ha taníthatok is. Vallom, annál nagyobb ajándék nincs az ember számára, mint hogy ha valakivel megértetek valamit. Ez valami csoda, és lehet, hogy az illető kézzel-lábbal kapálódzik először, hogy nem akarom, nem tudom, de nekem az az alapelvem, hogy „nem nem tudunk, hanem nem akarunk tudni, és ha valamit akarunk, abból eredmény is lesz”. Szóval elláttam az iskolavezetést is, tanítottam és neveltem, a gyerekemnél is helytálltam, közben egyfolytában tanultam, számtalan előadást tartottam kozmetikusoknak, magamat is képeztem.

 

– Iskolán kívül tartottál előadásokat?

– Igen, tananyagon kívül, kongresszusokon.

 

– Mennyi kongresszus volt akkoriban?

– Évente egy, de az akkor nagyon komoly volt. Tudományos eredményekről beszéltünk, de úgy hogy az népszerű legyen, mint ahogy régen az Élet és Tudomány című lap lehozta a tudományos eredményeket, ugyanerre törekedtünk mi is. Az 1981-ben megrendezett kozmetikuskongresszuson például már a szabadgyökökről tartottam előadást: hogyan jöttek létre, illetve a cukorfogyasztás és a szabadgyököknek a kapcsolatáról. Sajnos az ilyen rendezvények eltűntek, pedig van igény rá. Nagyon örülök neki, hogy idén októberben a MOSZI újrakezdte a kozmetikuskongresszus megrendezését.

A Krisztina körúti iskolában 1983. szeptember 1-jétől lettem az igazgató, és azt 2003-ig, pontosan 20 évig csináltam. Nagy-nagy szeretettel dolgoztam, betartva, hogy a vezetés = szolgálat. Az olyan vezető, mint egy iskolaigazgató, nagyon nehezen találja meg az arányokat, mert ugye fölfele is szolgálni kell, de azt úgy kell tenni, hogy az a testület meg az a gyereksereg, akit vezet, ne érezze ezt. Be kell tartani azt, hogy „nem leszek játéka semmiféle szélnek”. A másik, szolgálni kell azokat, akik megbíztak bennem, akik vállalták, hogy vezetőjük legyek, de a gyerekeket elsősorban. Fejlődni is kell. Egy nagyon érdekes húsz év áll a vezetői munkámban, mert abban a szent minutumban, amikor 1983-ban engem igazgatóvá tettek, elkezdődött az akkor stabil fodrászszövetkezetek és az állami vállalat átszervezése. Bevezették a fodrász szakképesítést, a férfi- és a női fodrász helyett.

 

– Mert előtte nem így volt?

– Külön volt női fodrász hároméves képzés, és külön volt férfifodrász kétéves képzés, plusz volt a kozmetika.

 

– És aztán elkezdték összevonni a kettőt?

– Összevonták, ugyan elmentem én Ponciustól Pilátusig, próbáltam küszködni, hogy ha ollóval dolgozik mind a kettő, akkor a bádogos is azzal dolgozik, meg a szabók is, de hát nem hallgattak rám. A legnagyobb probléma az volt, hogy nem volt olyan szakember, aki a férfit és a nőit egyformán tudta volna tanítani. Azzal kezdődött a dolog, hogy ki kellett a szakoktatókat képezni, meg le is vizsgáztatni, mert ugye ha papír van, akkor elismerés is van. Szerencsére az iskola szakoktatói mindezt vállalták, aki férfifodrász volt, az női fodrászatból tett szakmunkásvizsgát, aki pedig a másikból az fordítva.

 

– Kik voltak ők?

– Sorolom: Steinbach Misi, most már meghalt sajnos, Hajas Laci, Lestyán Csaba, az iskola szakoktatói közül Szombati Feri, az akkor ismert Kelemen Irén, és mindenki, aki ott dolgozott, vállalta ezt a pluszt, ami nem volt egy kis dolog. Elértem azt is, hogy aki akkor szakelméletet tanított, legalább a fodrász alapműveletekkel legyen tisztában, úgyhogy jártunk az akkor Szív utcai tanműhelybe. Ott tanultunk meg gyűrűzni, hajat csavarni, dauert csavarni, sőt „marcelezni” is. Én egy évet gyakoroltam a Marcelt, csak itthon, a fiamon. Ő meg tűrte, áldott jó gyerek volt, mellette könyvet is lehetett írni, ő tűrte a dolgokat. Szóval, amikor már minden szakoktató úgy nézett ki, hogy sínen van, tehát a kenyere biztos, a szövetkezetek fölbomlottak, és az állami vállalat is. Az állami vállalat kilenc kisebb részre. Majd 1983-tól folyamatosan az akkori kilenc szövetkezet „n” számúvá vált, volt, aki hatra, volt, aki hétre, volt, aki kettőre hasadt. Az első dolguk az volt, hogy az akkor sikeres tanműhelyeket megszüntették, mert olyan kisszövetkezet, aki 2-3 üzletből él meg, az nem tud egy nagy hodályt működtetni. Ez a döntés megrázó volt. A fodrászatoknak az volt a dolga, hogy termeljenek, nem pedig oktassanak a szakma alapjaira. Az iskola viszont saját tanműhelyekkel nem rendelkezett. Két-három üzlethez kevesebb tanuló kell, mint százhoz, így a tanulói létszám is jelentős mértékben lecsökkent. Megszabadultak a tanműhelyektől, az iskolafenntartó tanműhelyt nem óhajtott az iskolának.

 

– Akkor addig a szakoktatók a tanműhelyben tanítottak, és mellette dolgoztak, mint szakember a saját szalonjukban?

– Nem, ők gyönyörűen elvégezték az akkori műszaki szakoktatói tanfolyamokat, pedagógiai végzettséget szereztek. Na de mit csináljunk, mit csináljunk? Új szakmát kell hozni az iskolába, hogy itt kenyér legyen. Mi az új szakma? A kereskedelem, az illatszer- és vegyi cikk eladó. Ugyanis akkor már kint jártunk Kismartonban, ott is láttuk, hogy szoros kapcsolat van a szépségszolgáltatás és a kereskedelem között. És hogy ez mennyire jó volt… Akkor volt ugyanis a demográfiai hullámhegy, a kereskedelmi iskolák tömve, még kapóra is jött nekik, hogy én kérem az illatszer- és vegyi cikkek eladó szakmát. Azokat a szakoktatókat, akiket a kenyér izgatott, beírattam illatszer- és vegyi cikk eladó kereskedelmi képzésre. Sőt volt olyan szakoktató, akit már nem tudtam sehova se rakni, azt pedig könyvtárosnak képeztettem át. Ez az 1988-89-90-91-es időszak nehéz volt, senki nem tudott semmit. Azzal vigasztaltam mindenkit, hogy soha senkinek sem válik hátrányára, hogy ha ennyi képzésen vesz részt. Így a tanároknak is volt kenyere, mert hoztam új gyerekeket, elég osztály volt, így az óraszámok is megvoltak. Aki fodrászatot meg kozmetikát tanított, annak nem okozott gondot az illatszer- és vegyi cikk kereskedelem, ez biztos. Egyedül egy kereskedelem elméleti tanárt kellett fölvenni, mert az összes többi tantárgyat ragyogóan tudták oktatni. Ez nagy-nagy örömet okozott mindenkinek, mert nem kellett elmennie az iskolából. A rendszerváltozáskor kiderült, hogy az épületünk az egyházi tulajdon volt, és azt vissza kell adni az egyháznak. Egyetemet végzett kollégáim inspiráltak arra, hogy alakuljunk át szakközépiskolává. Miután olyan túlságosan sokan nem jelentkeztek erre, beadtam a szakközépiskolai kérelmet. Az oktatási irányítók nagy jövőt a fodrászoknak, kozmetikának nem jósoltak már akkor sem, viszont a kereskedelemnek igen, úgyhogy megpályáztam egy kereskedelmi kísérleti képzést, az úgynevezett kereskedelmi középfokú menedzseri képzést, amelyet megkaptunk. Úgyhogy 1992-től az iskolánk már nem csak szakiskola, hanem szakközépiskola is lett, kísérleti képzéssel, és ez a szakközépiskolai elnevezés a mai napig is az Erzsébet téri iskolában él.

 


... "az az alapelvem, hogy nem nem tudunk, hanem nem akarunk tudni, és ha valamit akarunk, abból eredmény is lesz."

 

– Az elnevezésekkel kapcsolatban… Először volt ugye Dallos Ida, utána lett 12. sz. és végül Erzsébet Királyné?

– A rendszerváltozásig, 1989-ig Dallos Ida volt. Ő egy szövőnő volt, úgy jutottunk hozzá, hogy az 1974-75-ig a Krisztina körúti épületben 27 szakmát, közte a szövőket is oktattuk, és akkor csak olyan iskolanévadó neveket lehetett választani, akik munkásmozgalmi múlttal rendelkeznek. Így a Dallos Ida nevet kapta az iskolának, mert nőnek is kellett lennie, az iskolába oktatott szakmának is kell lennie… 1989-től, a rendszerváltás után 1999, illetve 2002-ig 12-es számú iskola volt az intézmény neve. A nevelőtestület szorgalmazta, hogy adjunk igazi nevet az iskolának. A környék Pesterzsébeten azt sugallta, hogy minden Erzsébet királynéhoz kötött, és a kezembe akadt a Sissy császárné titkos receptjei című könyv… Így lehetett köze a tanított szakmákhoz Sissynek.. Erzsébet királyné. A nevelőtestületnek megtetszett, titkos szavazással meg lett szavazva a név. Ehhez viszont hozzájárulást, és minden egyebet kellett kérni. Mindenki jóváhagyta, tényleg a Sissy a szépségápoláshoz is, a magyarságtudathoz is kapcsolódott. Kétnapos ünnepség volt 2002 őszén, a szakmák akkor még élő idős képviselői is megjelentek, hozzászólásával, kedvességével tette szebbé a névadást. A gyerekeknek nagyon-nagyon jópofa történelmi vetélkedőt, beöltözést történelmi ruhákba, frizurakészítést rendeztünk, úgyhogy minden volt. Végül is egy nagyon szép ünnepély jött létre… Tehát 2002-től Erzsébet Királyné Szakközépiskola és Szakiskola az iskola neve.

 

– Mi történt a Krisztina körúti épület visszaadása után? Hogy boldogultatok?

– Amikor kiderült, hogy nagyon gyorsan vissza kell adni a szociális gondozó nővéreknek az iskola épületét, annak mindenki nagyon örült, mert reggel héttől este nyolcig tanítottunk 1500 gyereket kilenc egérlyukban = szükség tanteremben… Tanítottunk délelőtt és délután két műszakban. Tehát vissza kell adni az épületet… Nem szólt senki. Olyan tantermeink voltak, hogy képzeld el, ebben a szobában (18 m2) ül 30-35 gyerek. Borzasztó volt... De nagyon szerettük, rendben tartottuk az épületet. Mindenféle ajánlatot kaptunk az épület kiváltására, volt olyan ajánlat is, hogy az egyik épületben a földszinten egy másik iskola, az első emeleten mi vagyunk. Na, ez az önállóságot erőteljesen megkérdőjelezi… Sokféle ajánlatot tettek, mígnem az erzsébeti iskolaépületet is jelölték, de az erzsébeti iskola épületének elfogadására négy napot adtak. Döntsük el, kell vagy nem kell, mert amennyiben nem, össze fognak bennünket vonni valamilyen iskolával. Négy nap alatt… Az épület megtekintésén túl, a nevelőtestület, a szülők és tanulók tájékoztatásának is meg kellett történnie. Mindenki aláírta, hogy mehetünk Erzsébetre. Össze-vissza 8 nevelőtestületi tag nem javasolta az elfogadását az épületnek, de ők is tartózkodtak, bár mindenki tudja, hogy a tartózkodás is nem, de ennek olyan okai voltak, hogy ott laktak a régi iskola környékén…

 

– Szóval megalakult az iskola…

– Igen… Akkor borzasztó nagy pénzt, 180 millió forintot költöttek az erzsébeti épületre. Ott kialakult a tanműhelyek sora is, szaktantermek. Pályáztunk, a pályázatból szereztük be az összes berendezést a tanműhelyekbe, tényleg a legújabb berendezéseket.

 

– Akkor ez végül is jó irányú változás volt…

– Igen, egy nagyon komoly változás következett be, megszűnt az este 8 órai munkabefejezés, már ötkor mehettünk haza. Az is nagyon jó volt. A költözködés végül is sikeres volt, teljesen új berendezéseket vettünk különböző cégek hozzájárulásának segítségével, tényleg nagyon szép volt az épület.

 

– Ez mikor is volt?

– … A 98-99-es tanév végén. Addig átmeneti időszak volt. Törekedtem arra, hogy a nevelőtestület a lehető legkevesebbet érezze meg, mert voltak nagyon-nagyon izgalmas pillanatok… És ez azzal is járt, hogy bár a nevelőtestület aláírta, hogy ők kijönnek, de végül is a 80 főből – mert annyi felnőtt dolgozó volt –, a nevelőtestületből 16-an, az egyéb dolgozókból pedig 10-en érkeztek meg Erzsébetre. Júniusba mentünk, júniustól szeptemberig új nevelőtestületet és dolgozói kört kellett felvenni. Borzasztó volt… De mindegy, átvészeltük.

 

– És akkor lett az Erzsébet Királyné Szakközépiskola?

– Igen, az újdonsült nevelőtestület, sok új fiatal kolléga szorgalmazta, hogy ne 12-es legyen az iskola neve…

 

– És jött a nyugdíj?

– 2003-ban elmentem nyugdíjba, tettem ezt azért, mert lejárt a mandátumom, és úgy éreztem, hogy akkor kell elmenni, amikor az embernek valami nagy dolog van háta mögött. Hát én megcsináltam a költözködést, az iskola újjászervezése meg a névadás is megtörtént. Tudtam azt, hogy a MOSZI-ban, tanárként szükség lesz rám. A legszebb dolog valakit megtanítani valamire, sok emberre vagyok nagyon büszke, akinek valamit talán adtam…

 

– Mondanál erre példákat?

– A legnevezetesebbek közül az egyik dr. Jakab Éva, egy orvos, aki adjunktusságig vitte a Semmelweisen, aztán dr. Szeleczki Edit, aki egy remek gyógyszerész, és a jelen pillanatban az egyik neves gyógyszerészeti gyárunknak a dolgozója. De Gajdár Mónikától kezdve, a mostani vezető kozmetikusoknak valami köze van hozzám.

 

– Gondolom, érdekes érzés lehetett otthagyni 2003-ban mindazt, amit felépítettél… Megkérdezhetem, hogy hány éves voltál akkor?

– Mindjárt mondom… Hány éves… Atyámuram… 60! És most meg a 70-et hagytam magam mögött, de egyébként nem szeretnék nagyon a szakmától elszakadni. 2003-ig 18 szakkönyvet, azóta még kettőt, illetve az összes oktatási anyagot elkészíthettem. Ez nagy ajándék az élettől, és mindig úgy, hogy konfliktus nem keletkezett a szakemberekkel. Hálás vagyok mindenkinek, akár tanítványaimnak, akár pedig a szakembereknek, mert mindig segítettek, soha egyetlen egy sem gördített akadályt a munkám elé, sohasem mondták azt, hogy „nem”, hanem „hogyan is csináljuk meg?”, „hogyan segítsünk?”, „mit tehetünk?”… Mindent megbeszéltünk és ez egy nagy-nagy ajándék az élettől.

 

– És közrejátszott ez abban, hogy a MOSZI iskoláját választottad?

– Én nagyon-nagyon-nagyon sokat köszönhetek a kisiparosoknak, és úgy gondoltam, hogy hagy segítsek rajtuk, ameddig kellek. Viszont most, hogy visszavonulok, a betegségem egyre több vizsgálatot igényel, és ha én vizsgálatra megyek, akkor a tanulókat nem lehet otthagyni. Arra voltam büszke, hogy mindig minden órámat megtartottam, akármi volt, tehát én miattam óra nem maradt el, mert meggyőződésem, hogy a folyamatos, rendkívül következetes, a tanulókat megértő munka vezetője szeretnék lenni.

 

– Mi a véleményed a mostani változásokról?

– Jobb lett volna, ha a szakembereket nem zárják ki a döntésből. Szerencsésebb lett volna, ha a világban végbemenő folyamatokat a szakmák elé tárják. Sok mindent azért kihagytam a pályám bemutatásából: például a jósorsom 1991-ben, tehát közvetlenül a rendszerváltozás után, kivitt Németországba. Ott hat hétig – huszad magammal tanulmányoztuk – a szakképzés átalakulásának lehetőségeit,és ami engem nagyon megragadott, hogy azért vittek ki bennünket, hogy megtanítsanak halat fogni, nem pedig halat adnak… Ez egy régi mondás. Annyira ostoba voltam, hogy én ezt a dolgot komolyan vettem, komoly pénzt költöttem odakint, hogy szemléltető eszközökkel, miegyébbel tudjam prezentálni az ott tapasztaltakat. Megismerhettük, hogy Németország gazdagságát, az úgynevezett szakaszos szakmunkásképzés adta. Akkor nagyon prosperált Németország… A kényszer vitte rá őket a változtatásra, mert a második világháború után szakemberhiánnyal küzdöttek. Az a tanuló, aki egy adott műveletet megtanult, vegyünk mondjuk egy asztalosságot, és nem a fodrászatot, ha megtanulta azt a lábat gyártani, akkor ő már végzett dolgozó lehet, he ebből levizsgázott. Ha az asztal tetejét is meg akarja tanulni, szabad választása volt, akkor már a teljes asztalt megtanulta. Ugyanezt láttam a fodrászatban is, minden fodrászat alapja a hajvágás, minden frizuráé. Abban a pillanatban, hogy a tanuló hajvágásból szakaszos szakmunkásvizsgát tett, ő ugyanannyi értéket termelhet, mint végzett társai. De mi történt a tanultakkal? Megjöttünk Németországból, és nem kérdezte meg tőlem a világon senki, de nem csak tőlem, hanem attól a húsz embertől sem, aki abszolút lelkesen vett részt az ottani átképzésben, hogy mit tanultunk!

 

– Akkor ennek mi értelme volt?

– Azt én nem tudom… Sajnálatos módon bárhova vittem az anyagot, amit összegyűjtöttem és megcsináltattam, hogy szép legyen, sosem volt idejük, hogy megnézzék… És most csináltak egy szakaszos szakképzést, csak ez nem azonos azzal, ami pénzt hoz, hiszen én látom a nemzetközi anyagokat, tehát annak megfelelően csak egy kicsit alakulunk. Meggyőződésem, hogy hiányzott a megfelelő tájékoztatás, és nem nyertük meg a szakembereket ezzel a szakképzéssel. Ezzel a szakaszos szakképzéssel, ahol két évet tölt akár fodrászatban, akár kozmetikában az a szegény tanuló, és olyan szakmunkáslevelet adunk a kezébe, amit nagyon kevés munkáltató fog igénybe venni. A ráépülés, amivel teljes értékűvé teszi, olyan anyagokat tartalmaz, például a hajvágás, ahol a készségszintig kellene megtanulni ahhoz, hogy jól dolgozzon, és ez a készség csak a nagyon tehetségesnél alakul ki egy év alatt. Ha azt mondom, hogy 200 fős tanulócsoportból legfeljebb egy-kettő képes magas szinten elsajátítani a készségeket... És meg lehetett volna jól csinálni, csak figyelni kellett volna azokra, akik óvva intettek mindenkit. Aztán lehet, hogy jól sikerül, mit tudom én. Egyébként megint a tanárokon és az oktatókon fog múlni a dolog. Na de hát a feje tetejére állítottunk mindent! Egy kozmetikában úgy tanítani, hogy tulajdonképpen a bőrtípusokat meg sem említjük két évig, de ugyanakkor megköveteljük, hogy a testhez bőrtípusnak megfelelően nyúljon… érthetetlen. Szerintem azoknak az embereknek a felelőssége mérhetetlenül nagy, akikkel egyeztették ezt a koncepciót.

 

– De te már a pihenés éveit élvezed idéntől?

– Azért még nem teljesen vonultam vissza, a MOSZI ad nekem munkát, oktatási programok kidolgozását, stb. Természetes, hogy unokám fejlődését, kényeztetését is feladatomnak tekintem.

 

Szöveg és fotó: remeka.hu
A csoportkép 2013 nyarán, a MOSZI székházban készült.
Olvasóink értékelése:  / 2
ElégtelenKitűnő 

Kiemelt hirdetések

Professzionális márkák

Legolvasottabb írások

Interjú / Díjnyertesen…
A remeka.hu 2014-ben rendezte meg először az év professzionális újdonsága versenyt, melyen...
Interjú / Mesterkérdések - 2. rész
Mesterkérdések - 2. rész Mit jelent a gyakorlatban az akkreditáció? Mire gondoljon/gondolhat...
Interjú / Vintage Beauty Szépészeti Nőintézet: az Év Szalonja 2017-ben
  Rakétasebességgel tör a kozmetika csúcsaira Szakonyi Eszter, a Vintage Beauty Szépészeti...